(Kiegészítés a megértéshez: Az atmoszférikus (légköri) vasút lényege, hogy a két sínszál közé egy csövet fektettek, és e csőben szivattyúkkal vákuumot hoztak létre. A szivattyú házakat a pálya mentén 3-5 mérföldenként (5 – 8 kilométerenként) helyezték el. A cső tetején egy rés volt, amit bőrökkel fedtek, hogy légzáró legyen, de a vonat első kocsijából egy kar lenyúlhasson a csőbe. A kar a csőben egy dugattyúhoz volt hozzáerősítve. Miután a csőből a dugattyú előtt kiszivattyúzták a levegőt, a dugattyút és ezzel a vonatot, a mögötte levő atmoszférikus nyomás tolta előre.
Előnyei: nem volt szükség mozdonyokra (abban az időben még csak kisteljesítményű gőzmozdonyok voltak), a szén és víz mozdonyonkénti szállítására, és így mozdony nélkül sokkal könnyebb volt a vonat.
Hátrányai: A légzárás a bőrökkel nem volt tökéletes, a tenger közeli sós légkör is kikezdte, repedezett is. Ezért eleinte meszes szappannal, majd állati zsírral kenték, azt meg a patkányok rágták, ették meg.
Az atmoszférikus vasutat Exeter és Newton Abbott között valósították meg. 1847.09.13 – 1848.09.05. között működött. Megvalósítása mai áron 50 millió fontba (23.2 milliárd Ft-ba) került).
A film szövege:
Lefilmezve 1986-ban a HST West (Nagy Sebességű vonat, Nyugat) számára].
A dél-devoni vasutat eredetileg arra tervezték, hogy legyen egy forradalmian új vontató erő a hagyományos gőzmozdonyok helyett.
[A régi szivattyú házat 1982-ben nyitották meg múzeumként].
Brunell javasolta az atmoszférikus erő alkalmazását.
Payton megcsinálta 1838-ban. Az elmélet a vágány mellett álló gőzgépek használata volt, amik továbbíthatták erejüket vonathoz, ahhoz hasonlóan, ahogy a mai villanyáramot továbbítják.
A súlyban, és így a költségben nagy megtakarításokat lehetett volna elérni.
Az elméletet átforgatták a gyakorlatba, és 1847-ben itt ténylegesen vonatok közlekedtek az energia látható eszközei nélkül. Más szavakkal, gépek (motor) nélkül.
(Intercity 125 halad)
A titkot a vonalon (pályán) kívül kellett megtalálni, az egyik álló gőzgépnél.
[Richard Forrester, tulajdonos – A régi szivattyú ház, Starcross]:
„ Az épület mögöttem az atmoszférikus (légköri) szivattyúház Starcross-nál.
Ez az utolsó túlélő szivattyúház, az összes szivattyúház közül, az atmoszférikus vasút e különleges szakaszán. Maga az épület, mint egy óriási gőzmeghajtású porszívó működött, kiszippantva a levegőt a csőből, ami a sínek közé volt lefektetve, és ez hajtotta az atmoszférikus vasutat.
És ezek a szivattyúházak körülbelül 5 mérföldenként (8 kilométerenként) helyezkedtek el”.
A sínek közé lefektetett csövön volt egy üreg, vágattal (egy réssel) a tetején, bőrrel lefedve. és egy dugattyú, ami haladt a csőben, a vákuum által kiszivattyúzva, és ez kapcsolódott a vonathoz.
Ezt atmoszférikusnak nevezték, mert az igazi mozgató erő az atmoszféra nyomása volt a dugattyú egyik oldalán (a hátoldalán).
[Richard Forrester, tulajdonos – A régi szivattyú ház, Starcross]:
Elhatároztam, hogy készítek egy atmoszférikus vasutat, korszerű anyagokat használva, és természetesen az egész dolog, a tervezés, tapasztalati. El kell döntened, hogy milyen hajtóerőt akarsz használni, és hogyan akarod megcsinálni, és egy kevés számítás és nagyon primitív mérések után elkészítettem a működő modellt. Hihetetlenül meglepődtem, hogy milyen hatékonyan működött”.
A modellt hagyományos házi porszívó hajtotta, ami képletesen az egyik eredeti szivattyúháznak egy mini változata.
Ez a vonalon használt csőnek egy tényleges szakasza.
Ezt ebben a korrodált állapotában találták meg, sok éves használat után, mint szennyvíz elvezető a 4. csőnél.
Az épület szintén összeroskadt, ki volt téve az idő múlásának.
Eredetileg a kémény csaknem 20 lábbal (6 méterrel) volt magasabb volt, mint manapság, de ledőlés veszélye miatt visszabontották.
Az évek során a szivattyúházat sokféle célra használták. Az épület első része széntároló volt, a felső fele methodista kápolna, 1856-tól 1958-ig, így mi maradt Richard Forresterrnek átvételre?
„Nos, a feleségem és én 1981 közepén vettük meg az épületet. Az épület elhagyatott volt, így volt egy javaslat arra, hogy lebontsuk. De nincs egy múzeum, ami bármi lényegeset elmesélne az atmoszférikus vasútról, és egy jó dolognak tűnt megnyitni itt egy állandó kiállítást, hogy bemutassuk, hogy az atmoszférikus vasút hogyan működött, és hogy mindez miről szólt.
[Sajnos nem annyira állandó, mivel a múzeum bezárt 1990-ben]
A rendszer működött, és mint egy nagy csoda lett üdvözölve.
Egészen egy évig, az atmoszférikus rendszert fokozatosan megnyitották Exeter-től Newton Abbott-ig.
Sajnos sok fogfájós probléma adódott a gyerekes technológiához, melyek legrosszabbika a bőr szelep lezárása volt a rés teljes hosszában a cső tetején.
Gazdasági intézkedésként Brunell elhagyta e fatális bőr lezárást, hogy lefedje a bőr csappantyút, és a hőmérsékleti szélsőségek és nedvesség, különösen a tengerpart mentén, a bőrt megviselte.
Sok időt szántak rá, és sok pénz lett elköltve az állandó cserélésre és javításra, de a jelek már egyértelműek voltak.
Nyilvánvaló volt, hogy a rendszer keveset – ha nem semmit – kínált gazdaságosságban, és továbbá az üzemeltetési rugalmasság rémes volt.
[Brunellnek nem sikerült kieszelni (megvalósítani) egy nemzeti hálózatot, vagy az átállás túl bonyolult volt az egyik vágányról a másikra].