[Firenze S.M.N.]
Firenze, Santa Maria Novella állomás. 1-es vágány.
Néhány héttel ezelőtt egy igazán különleges vonat érkezett, mivel ez nem egy másik városból vagy állomásról jött, hanem egy másik korszakból.
A legendás 1960-as évekből, amikor Olaszország, nagyon eltérő volt a maitól, egy gazdasági csoda csúcsán, elkezdte érezni az elért jólétet, és az első luxuscikkeket is.
Az Arlecchino (Harlekin), a gyors villanymotorvonat, a Settebello öccse, ez ennek egyik szimbóluma volt, és mára teljesen helyreállították, és visszahozták az ősi tündöklésébe.
Köszönet az FS (Olasz Vasutak) alapítványának készen áll a turisták és rajongók fogadására, a leglátványosabb olasz vasútvonalakon.
Harlekin-nek hívták, mert a négy első-osztályú kocsi mindegyikének eltérő színe volt, de nem ez volt az egyetlen újdonság.
[Luigi Cantamessa, az FS alapítvány elnöke]:
„Ez a Harlekin és Settebello villany motorvonatok mesés kilátó-szobája, ami lehetővé tette a vonat által elért sebesség igazi, közvetlen érzékelését ezen a nagy (üveg) felületen keresztül, ami lefedte e környezet teljességét”.
A Harlekin egyéb újdonságai között van a bárkocsi is, az első a vonatokon.
Az utazó ihat egy kávét, valami kiválasztott konyakot, felszolgálva nyilván a legjobb utazó személyzet által, és aztán egyedül, vagy társaságban elüldögélve előtte, szürcsölve és figyelve az ablakból Olaszországot, ami akkoriban rohamléptekkel fejlődött.
A műszaki szempontok szintén fontosak voltak, így a teljesítmény, ami e vonatot jogosan a nagysebességű vonatok ősévé tehette.
Most 140 km/h sebességgel haladunk, és hamarosan elérjük a csúcssebességet.
A vasúti „régészet” munkája, és a régi vonatok helyreállítása, amik olaszok millióit szállították szerte az országban egy évszázadon vagy többön keresztül, nyilvánvalóan nem áll meg a Harlekin-nél.
Az FS alapítvány restaurálási munkája visszahozott régi gőzmozdonyokat és vagonjaikat is a vágányra.
Még a vasúti motorkocsik is, és számos egyéb gép, amik mostanra eltűntek a vágányainkról, újraindultak.
A Superquark (egy népszerű olasz tudományos-ismeretterjesztő TV műsor) vizsgálódott az Alapítvány projektjeinek színfalai mögött, hogy megértse, hogy a vasúti közlekedés hogyan fejlődött egy évszázadon át, és még pontosabban, mik a mai nagysebességű vonatok ősei.
Első meglepetés. A nagysebességet kedvelő emberek 100 évvel ezelőtt kezdtek el gondolkodni.
Az első kísérlet az volt, hogy behozzák a Direttisimi-nek (leggyorsabb) nevezett vonatokat, abban az időben ez közel volt a 100 km/h sebességhatárhoz, az 1920-as évekig gőzvontatással.
A gőzös vonatok vontatás típusa, a mozdonnyal, mely vagonok sorát vontatta, azonban nem volt alkalmas nagy sebességekre.
Mivel egy bizonyos ponton a rezgések a vágányok sérülését kockáztatták.
Valami teljesen másra volt szükség.
Elhatározták, hogy szétosztják a vontatást az egyes kocsikra, ez a megosztott motoros vonat, így született meg az ETR mozaikszó (gyors villamos vonat).
Ma a Muso di Vipera (a vipera pofája) villany motorvonat helyreállításra várva, szomorúan ráhalad (egy tolópadra), egy mezőgazdasági traktor által vontatva, de az aranykorában, hála a villanymotoroknak, amik szétosztották a vonóerőt az összes forgóváznak, elérte a 203 km/h sebességet.
Ez 1939-ben volt, ami egy abszolút rekord azokban az időkben.
Az ember, aki vezette a vonatot azon napon szintén híressé vált. A mozdonyvezető Cervellati, aki megérkezésekor Milánóba, szintén üdvözölve lett, azt mondják egy csokor rózsával.
És megérkeztünk a második háború utáni időszakba. A modern nagysebességű vonatok leghíresebb ősének időszakába. Ez a Settebello.
Lefilmeztük az utolsó, eléggé megviselt, létező példányt ezen a placcon, miközben átállították a műhelybe a helyreállítási munkák megkezdéséhez.
De visszatérve, 1953-ban ez képviselte az olasz technológia és tervezés ékkövét.
Egy új típusú villanyvonatot kezdtek tanulmányozni. Gyors, nagyon gyors, ami egyrészről gondosan megőrzi a háború előtti tapasztalatokat, de másrészt megváltoztatja a stílus vonalakat, de mindenek felett a kényelmet a fedélzeten.
A Settebello és öccse a Harlekin luxusvonatok voltak, amikre csak első osztályú jeggyel, és gyorsvonati pótjeggyel lehetett felszállni. Sok pénz.
Az 1960-as évek végén, a nagysebesség, a rapid (sebes, gyors), ahogy ezután nevezték, demokratizálva lett.
Az új villanyvonatoknak már voltak másodosztályú kocsijai is.
Talán valaki emlékezni fog olyan gyorsokra, mint a Marco Polo vagy a Peloritano.
[Peloritano (Rapido) Róma Termini – Catania]
Néhány példány helyre van állítva.
[Luigi Cantamessa, az FS alapítvány elnöke]:
„És így történt, hogy mindig a vasúti mérnökök tervei alapján az ALE 600-sok megszületnek, épp ahogy ezek itt mögöttem. A könnyűsúlyú villamos motorkocsik speciálisan 200 km/h sebességre lettek tervezve”.
A nagysebességű családfa nem lenne teljes egy másik villanyvonat nélkül, ami pillanatnyilag nem része az FS Alapítvány helyreállítási projektjeinek. A Pendolino (A billenő-szekrényes vonat: ívekben a megdöntött vágányokon kívül a kocsiszekrényt is megbillentik a forgóvázhoz képest).
Egy vonat, ami megdőlt az ívekben, hogy olyan kicsit feszítse a vágányokat, amennyire csak lehetséges, és így elérje a 250 km/h sebességet, még olyan vasúti hálózaton is, ami nem nagy sebességre épült. (A nemzetközi előírások szerint nagysebességű az a vágány, amit 250 km/h-ra újonnan építenek, vagy 200 km/h sebességre építenek át).
[Róma Termini]
És ekkor az a nagysebesség, amit ma ismerünk, megteszi első lépéseit.
Az a nagysebesség, aminek vágányait speciálisan úgy építik meg, hogy ellenálljanak a 300 km/h sebességű szerelvényeknek.
És az összes ilyen technológiai fejlődésben, ami csak 100 év alatt történt, az egyik legfontosabb, de legkevésbé látható szempont a biztonság szempontja.
Újra a Harlekin-en. Voltak vörös és zöld forgalmi jelzések, hogy mutassák a mozdonyvezetőknek, hogy mit kell tegyenek. És ez az, amiért két mozdonyvezető volt.
Manapság a nagysebességű vonatok, mint a repülőgépek, mindig kapcsolatban vannak az irányító központokkal, amik valós időben követik a vonatok helyzetét, és az utasítások közvetlenül érkeznek az egy szem mozdonyvezető műszerfalára, és már nem a jelzőkről a vonal mentén.
Egy évszázadot a vágányokon és az olasz technológia és ipari történelemben lehetséges feléleszteni, mint egy nagy utazó-múzeumban, hála az FS Alapítvány helyreállítási munkájának.