Fenn Argentína távoli észak-nyugati hegyeiben, közelebb vagyunk Bolíviához, mérföldekben és mentalitásban.
Sok lakos, bennszülött indián, akik megművelik a földet, kukoricát termelve, kecskéket tenyésztve vagy Mia fát nevelve.
Mások a régió kereskedelmi központjába költöztek, Salta szép gyarmati városába, a selyemcukor-rózsaszín katedrálisával, magas falú kolostoraival és nyüzsgő örömeivel.
Ezer kilométerekre a fővárostól, ez Argentína egyik legszegényebb területe, de ez nem volt mindig így.
Több száz évvel ezelőtt a terület virágzott a bányászattal és mezőgazdasággal.
Egy vasútvonal épült a termékek exportálására keresztül az Andokon a chilei tengerpartig, és manapság egy vonatszolgáltatás még üzemeltet egy útvonalat a turisták számára.
[Salta]
Nos, mindjárt reggel 7 óra van, és több száz más utassal együtt, felszállok az új, felhőkhöz menő legjobb vonatra, az Andokba, több mint 4000 méter magasra.
[Tren a las nubes]
Volt egy jó megérzésem, amint kihúztak minket a Belgrano tábornok állomásról, ami a Delta keleti szélén helyezkedik el.
Három éve a Picard vonatok felfüggesztésre kerültek, mivel a vasút üzemeltető és a kormány elillanó pénze a szolgáltatásra nagyobb probléma volt, mint a turizmus.
Most nagyszerű ettől megszabadulni.
A vonatok – a megfelelő vasipari munka termékei – keskeny nyomtávú vágányokon haladnak.
Az útvonal szédítő mérnöki teljesítmény, áthaladva 21 alagúton és 29 hídon.
Két óra utazás után áthaladtunk Campo Kishan városán.
Az a hely, ahol Richard Fontaine Mary amerikai mérnök hitelt kapott, hogy megtervezze a vasutat. A mérnök a vágányok mellett van eltemetve.
„Csak gondoljunk vissza az 1920-as évekre, amikor építették a vasutat, az alagutak mennyiségére, amiket ki kellett ásni ezeken a nagy hegyeken keresztül. A hegyi vasutak, amin jelenleg megyünk, fel az y-hoz, a vonatnak húznia kell előre, aztán tolnia visszafelé (Z vonal kifejtés), olyan, mint ahogy a kísérő mondta, mintha a vonat megmászná a hegyet.
Csak azt gondoltam, hogy ez csodálatos.”
Figyeltem a tájat, ami mellett elhaladtunk, megművelt földek, amik lassan elfogytak, egyre magasabbra másztunk a hegyek közé. Helyi gaucho-k (cowboyok), itt vagyunk.
Nyers, cserzetlen marhabőr ruhás fickók, hogy megvédje őket a tüskékkel és kaktusz tövisekkel szemben.
Ebédidőben a fedélzeti vezetők ajánlották a következőt az egyre ritkább légkörben.
Elindultam a bárba, hogy vegyek egy csésze, gőzölgő Matty de coca-t (kokainos tea), amiről azt mondják, hogy megvéd a magassági rosszulléttől.
A nap folyamán a vonatunkon már az ötödik utas látogatta meg a fedélzeti klinikát, mely „oxigén gyógyszert” osztogat bárkinek, akinek fejfájás tünetei vannak vagy émelygése.
Flavia Rivero a fedélzeti nővér elmagyarázta nekem, miért választotta ezt a munkát, inkább, minthogy kórházban dolgozzon.
„Úgy gondolom ez a munka érdekes, mivel annyira jellegzetes, emberekkel találkozva a világ különböző részeiből, a hegyek, mindenféle állat, szóval szeretem. Ez részben munka, de egyben más élmények megélése is.”
Körbejártunk egy hegyet és beléptünk a Cobrado del Toro szurdokba.
A tájkép holdbélivé változott, amit levetkőztetett a szél, és amire óriási gyertyatartó-szerű kaktuszok néznek.
Az Altiplano magas fennsíkja itt a legkiterjedtebb, Tibeten kívül.
Az utazás fénypontja még csak most jön, félúton.
Már utaztunk hét és fél órát, és ez volt az első esély, hogy kiszálljunk a vonatból és kinyújtóztassuk a nyakunkat.
Egyben a vasúti utazás legmagasabb pontján is vagyunk, 4200 méterrel a tengerszint felett a pour very sure (?) viaduktnál, amit mögöttem láthatsz.
Ha a vonat folytatja az útját a vágányokon nyugat felé, a vágány véget ér Antofagasta-ban, a chilei tengerparton, de a „vonat a fellegekbe” most visszafordul Salta-ba.
Az utasok az utazás utolsó óráiban olvasnak, térképeket tanulmányoznak, melegednek az étkezőkocsiban és figyelik a táj fényes színeit a naplementében.
Éppen 23:00 óra múlt, és befutott vonatunk a South (Déli) állomásra, egy 16 óra hosszú utazás után, melynek fele 3.000 méter felett történt.
Egy kicsit kimerültek vagyunk, úgy gondolom, és készen állunk az alvásra.