[A vasútvonal vége, km 318]
Kalandos lelkű barátaim, a mai napon ezen a kiránduláson elviszlek titeket e vasútvonal végéig.
[Ecuador, Quito, Manta, Cuenca, pasto, Popayán, Cali, San gabriel, Tulcán, Ipiales, Túgerres, Lita, Rio Babioso (folyó), Alto Tambo, El Place, San Antonio]
Üdvözlégy Dél-Amerikában, üdvözlégy Ecuadorban, az Esmeraldák tartományában, Alto Tambo egyházközségben.
[Plébánia Alto Tambo]
Ez pontosan az a hely, ahol az egész kontinens legszebb útvonala kezdődik.
De ez a kaland rosszul kezdődött…nagyon betegen ébredtem, a fejem fel akart robbanni, borzasztóan éreztem magam.
Nincs jogom betegnek lenni, így felkeltem, megmosakodtam, fogtam a kamerát, és elindultam egy sétára, azzal a célállomással, amihez szerintem a legszebb útvonal vezet Dél-Amerikában.
Már 15 óra van, és a kis vonatok már készen álltak, hogy még egyszer leereszkedjenek a vasútvonalon, a barátaim ott voltak már néhány perce, hogy személyszállító vonaton utazzunk.
Beállították az utolsó részleteket, így segítettem nekik a kis vonat körül, hogy indulhassunk, és megkérdeztem őket, hogy milyen messzire mennénk. Az útvonal végéig, válaszolták.
Aztán megkérdeztem, hogy velük mehetnék-e.
10 percen belül indulunk, ha a sietsz. És hogy érzed magad? Amikor nagyon beteg voltam, mondtam magamnak, hogy ez lesz a legjobb kúra, és elfogadtam a kihívást.
Barátaim, ma elviszlek titeket az útvonal végéig, ahol láthatunk néhány vadállatot.
Hazajöttem, hogy az alkalomhoz öltözzek, ez elég hihetetlen kaland lesz, így kezdjük el!
Tíz perccel később újra készen álltam, hogy élvezzek még egy utazást.
Nem vagyok egy pingvin, ez nem Madagaszkár, ez barátaim a valós élet, nem egy mozi film.
A nevem Juce, Ecuadorban születtem, ami pillanatnyilag a legkisebb ország a (dél-amerikai) kontinensen.
Egy kis vonat fedélzetén utazom egy régi vasútvonalon, amit még az ecuadoriak sem tudnak, hogy létezik, de biztos vagyok benne, hogy ezek a képek át fognak jutni sok határon. Remélem, hogy szeretitek ezt a helyet, amennyire én szeretem, el fogjátok biztosan mondani a kommentekben.
De ha el akarjátok hagyni ezt a videót, tegyétek most, mert amit később fogtok látni, nem fogjátok kedvelni.
[15:35]
Eltelt 30 perc és még mindég a kis vonat tetején vagyok, ez a létezés öröme, az utazást élvezve.
Elmúlt a korábban volt szörnyű fejfájásom, szerencsésnek érzem magam még pénz nélkül is.
Azt kívánom, hogy ti is lássátok egy percig, amit a szemeim látnak, de tudom, hogy ti ezt nem láthatjátok.
Ez az, amiért el mondok egy történetet, egy igaz történetet, amit hallottam.
Voltak itt turisták, akik szeretnek utazni, és meglátogattak sok országot. Amerikából indultak. A céljuk az volt, hogy elmenjenek közép-Amerikába és Dél-Amerika minden országába. Így eljutottak Chilébe, és Chilében nagyon kedvelték a vonatos utazást. Amikor visszatértek Ecuadorba valaki megmutatta nekik ezt a régi vasútvonalat, és természetesen elkalandoztak ezekkel a kis vonatokkal. És kiderült, hogy ez a kaland volt számukra életük legjobb kalandja. Mikor meghallottam ezt a történetet egy német szájából, kezdtem arra gondolni, hogy ez volt az, amit annyira kedveltek.
Úgy gondolom, hogy a vonal felhagyása, nem jó döntés volt, nem tudom, lehet, hogy a kisvonatok, ki tudja…
Soha nem fogom megtudni. Amit tudok az, hogy eleitől fogva, erre utazom, szeretetben élek, és bármikor, ha utazhatok megteszem csak az öröm kedvéért, mint ma.
Ezen a területen sok állatfaj van, jaguárok, pumák, sokféle majom, a lista elég hosszú, megér egy dokumentumfilmet.
Ott szoktam látni egy tukánt, rendszerint egynél mindig több van, de most csak egyet látok.
Majd amikor visszafelé jövünk már sötétben, remélem a kamera dokumentál egy vadállatot.
A maximális sebesség amennyivel utazhatsz, körülbelül 60 km/h, vannak szakaszok, amik gyenge állapotban vannak, és a vezetők lelassítanak, hogy elkerüljék a kisiklást, például itt.
Az erős esőzések földcsuszamlást okoztak és a sínek a levegőben maradtak (alátámasztás nélkül).
Tudom, hogy sok e képek közül őrültnek tűnik, de barátaim, ez a valóság.
Számunkra ez valami mindennapos dolog, és hozzászoktunk az ilyen meghibásodásokhoz.
Ez nagy részben azon tény miatt van, hogy ez a terület az egyik legcsapadékosabb hely az egész kontinensen, szinte minden éjjel esik. Rendszerint a nap végén esik.
Lefelé haladtunk körülbelül két órán át, áthaladtunk három alagúton, hidakon, de meg fogom nektek mutatni azokat a képeket egy jövőbeli videóban, mert ma a végső szakaszra fogok fókuszálni.
És ez itt a vonal vége, te (a filmet nézve) nagyon gyorsan megérkeztél.
De nekem egy kicsit több mint két órába telt.
Nagyon kevés időm volt dokumentálni, így itt most gyorsan kilépek a sárba, elmondva, hogy egy nagy sárcsuszamlás
történt előttünk, befedve egy alagút bejáratát, amit soha nem lehet már kiszabadítani. De ha nem lenne ez az akadály, folytathatnánk az utat és eljutnánk San Lorenzoba, ahol 64 évvel ezelőtt a teljes ország összekötésének hőstette, ünnepélyes átadásra (felavatásra) került. Sajnos ez már csak történelem.
Most visszatérek ide, megmutatom a vágány egy részét, egy házat, a vonatot, ami „A szállító”-ként ismert.
Gyorsan vissza kell térnem. Nézzétek, itt jön egy nagymenő, banánokkal, amit hazavisz a házához.
Az éjszaka el akar kapni minket, itt vannak a barátaim, már igyekeznek megfordítani a kisvonatot.
Most újra véghez kell vinni egy hőstettet, hogy képesek legyünk elérni az otthonainkat.
Nem tudom mi vár ránk később, ez elég bonyolult lesz, elég nehéz, mivel az emelkedés nem ugyanaz, mint a lejtés.
Sietnünk kell, minden perc, ami elmúlik kárt okozhat, az éjszakák valamiért veszélyesek lehetnek.
Most megfordulunk, és fotóállvány hiányában azok a képek elvesznek. Emelkedni fogunk jó néhány kilométert.
17:35 van, a dzsungel közepén vagyunk, figyelnünk kell mindenre azon a hegyen, hogy elérjük Alto Tambo plébániát.
Múlt alkalommal innen emelkedtünk, és megérkeztünk körülbelül 23 órakor, éjszaka.
Nem tudom ma milyen kaland vár ránk… Feltöltöttük a teljes tankot, és gyorsan megkezdjük az emelkedést.
[Folytatjuk].